Van Gogh tényleg egy őrületes zseni volt?

December igazán termékeny hónap volt az ArtMasters Stúdió életében: több sikeres céges csapatépítő élményfestést is magunk mögött tudhatunk. Az egyik alkalommal pedig egy számomra meglepő ötlet született: a csapat azt kérte, hogy fessük meg Van Gogh egyik legismertebb képét, a Csillagos éjt (The Starry Night).

Őszintén szólva felkaptam a fejem: miért szeretne tíz férfi pont ezt a képet megfesteni?

Aztán kiderült, hogy a választás nagyon is személyes. A vezetőjük erős kötődést érez a festményhez: látta élőben, és járt a kapcsolódó kiállításokon is (magyar, amerikai és holland helyszíneken). És igen: elmondása szerint a kollégáinak „ultimátumot” adott – így a fiúk végül egy „kreatív kényszerhelyzetben” találták magukat. A meccs eldőlt: Van Gogh nyert.

És itt jön a kérdés, ami szerintem igazán izgalmassá teszi ezt a történetet.

Miért ennyire erős a Csillagos éj?

A Csillagos éj nem csak „szép”. Van benne valami, ami megállít. A mozgás, az örvénylés, az ég szinte nyugtalan ritmusa – mintha nem pusztán tájat, hanem belső állapotot néznénk.

Néhány hónapja egy tipográfiai/grafikai órán szóba került egy gondolat, ami azóta is bennem van: hogy a színek szétválasztása (az alapszínek hangsúlyozása: piros–sárga–kék) mennyire erős hatásfokozó eszköz. Grafikai értelemben ez egy tudatos módszer: a kontrasztok, a vibrálás, a külön hangsúlyok nagyon gyorsan képesek megragadni a figyelmünket.

És innen jött egy provokatív kérdés is – nem tényként, inkább gondolatkísérletként:

Vajon a művész lelkiállapota tolja el a képi világot, vagy a folyamatos, felfokozott alkotás hat vissza a művészre?

Másképp mondva: Van Gogh „őrületében” festett így – vagy a saját művészete sodorta egyre mélyebbre?

Zseni, sérülékenység, és az a furcsa örvénylés

A Csillagos éjről gyakran emlegetik, hogy Van Gogh egyfajta szanatóriumi időszakban festette. (A részletek és értelmezések sokfélék, de a lényeg számomra most nem a dátum, hanem a hangulat.) Sokak szerint az égbolton futó, koncentrikus formák a lelkiállapotának ingadozását is tükrözhetik.

Ugyanakkor van egy másik, számomra kifejezetten izgalmas réteg: hogy ezek az örvénylő formák emlékeztetnek a turbulencia vizuális mintázataira – arra a természeti „rendre”, amit később a tudomány modellekkel is leírt. Nem állítom, hogy Van Gogh „tudományos képleteket” használt. Inkább azt érzem ebben lenyűgözőnek, hogy egy alkotó ösztönösen ráérezhet olyan mintákra, amiket mi később próbálunk megfogalmazni.

És itt kapcsolódik vissza minden ahhoz, ami miatt én szeretem az élményfestést.

Mit tanít ez nekünk az élményfestésről?

Nekem a Csillagos éj története (és az a bizonyos csapatépítős este) azt mutatta meg, hogy a művészet nem egy távoli, „múzeumi” dolog.

A művészet:

• kérdéseket tesz fel, nem csak válaszokat ad,

• érzelmet mozgat meg, nem csak formát mutat,

• és sokszor segít kimondani olyat, amit szavakkal nehezebb.

Az élményfestésben pedig pont ez a szép: nem az számít, hogy „tudsz-e” festeni, hanem hogy bele mersz-e állni az élménybe.

Ha pedig egy csapat tíz férfival úgy dönt, hogy megfesti a Csillagos éjt – akkor biztosan van valami ebben a képben, ami rólunk szól. És ez szerintem… csodálatos.

---

Ha kedvet kaptál, nézz körül az aktuális élményfestéseink között – és válaszd ki azt a témát, ami most téged talál meg.